Most

Sok alvás nélküli, hosszú éjszaka után végre szombat. Talán bepótolhatjuk rövidesen, még így hirtelen felindulásból, reggel. Mármint az alvást. Legalábbis egy részét. Én is el bírnám viselni. Már látom rajta, hogy közelít az Álommanó, a leghatalmasabb lecsapó szerszámmal, amit csak talált, hátha. A fáradtságtól már csak dülöngél. Betessékelem az ágyunkba, betakarom, mellé fekszem. Csend van, szemek csukva, egyenletes szuszogás. Nézem az ártatlannak tűnő, angyali ábrázatot, de gondolkodni nincs energiám, csak bámulok ki a fejemből.

Aztán meghallom. Összetéveszthetetlen hang. Amikor valaki nyitja a bejárati ajtót. Csendes surrogás, léptek, a kutyák sem ugatnak. Kimászom az ágyból a tőlem telhető legkisebb zajjal, és elmélkedek rajta, hogy vajon ki jöhetett, hiszen mindenki dolgozni ment. Lábujjhegyen kiosonok és megpróbálok lekukkantani a lépcsőfeljáró rácsain keresztül, de ebből a szemszögből kevés az esély bármilyen látvány befogadására. De akkor már biztosan tudom, Ő az. Áll az ajtóban, az árnyéka rávetődik a lépcsőkre. Lerohanok, szinte nem is érintem a lépcsőket. És tényleg ott van, rám mosolyog és csak egy egyszerű szia-t mond. Ugyanaz a hang, ugyanaz a megszokott, szomorú szemű, kicsit bolyhosan szakállas ábrázat. Az egyik kedvenc, elnyűhetetlen fekete melegítő szerelés, fehér csíkokkal.

- Szia – mondom Én – Hiányoztál. Nincs válasz. Csak úgy elindul a házban, lassan, megfontoltan, nézelődik. Mindent szemügyre vesz, mintha a változást keresné. Én pedig csak követem, mint egy kiskutya. Ballagok mögötte hangtalanul, és a feltoluló kérdések csak a fejemben zakatolnak. Hol voltál ennyi ideig, miért nem jöttél, meddig maradsz? De nem merem hangosan kimondani, nehogy elriasszam. Csak bámulom a hátát és a bizonytalan lépteit. Félelem és boldogság egyszerre, hiszen már öt hónapja várok erre a pillanatra, nem szabad, hogy véget érjen. Körbejárjuk a házat, majd újra a bejárati ajtó előtt állunk.

- Jövő héten is eljövök – mondja. – Jó. Távolodik. Addig bámulom az eltűnő sziluettjét, amíg már a szemem is megfájdul és valószínűleg az a fekete pont a távolban már rég nem Ő, csak valami parkoló autó.

Visszabújok az ágyba, Manócska meg sem mozdult azóta, békésen alszik. Nagy nehezen beindítom agytekervényeim maradványait. Miért? Miért nem mondtam semmit? Hogy szeretem, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt? Itt volt a lehetőség, de elszúrtam. És ha mégsem jön jövő héten? Hiszen idáig sem jött. Egy állat vagyok.

Arra ébredek, hogy folynak a könnyeim. Nem mozdulok, minek tenném. Csak nyelem a könnyeimet, és immár ébren csak arra tudok gondolni, hogy az utolsó találkozásunk óta marcangol a bűntudat, hogy akkor nem tudtam megölelni, nem adtam neki egy puszit és nem búcsúztam el. Nem mondtam, hogy szeretem, nem mondtam semmit. Csak külső szemlélőként tébláboltam és néztem, ahogy elviszi a mentő. És még most, álmomban sem tettem meg. Mit hiszek? Hogy lesz még rá alkalmam? A gondolatalattim ezért ígérte, hogy visszajön a jövő héten? Amint édesapám sírján végigsimítom a hideg követ, ez a remény úgyis szertefoszlik.

Már nem csak hangtalanul nyelem a könnyeket, felzokogok. És ekkor mellőlem a vékonyka hang megszólal: - Sírsz?

- Igen Kicsim, ne haragudj, sajnálom, nem akartalak felébreszteni – hüppögöm.

Ránézek, és nem rémületet látok a szemében, mert arra kellett ébrednie, hogy Anya, az erős, a megtörhetetlen Anya sír, hanem koncentrációt. Ahogy minden 33 hónapos kis gyermeki tudását összeszedve próbál valami vigasztalót mondani. Rám emeli a hatalmas égszínkék szemeit, lesimítja a torzonborzan meredező tincseit, megsimogatja a kezem és azt kérdezi:

- Bibis?

Nem válaszolok, csak magamhoz ölelem és annyit mondok: - Köszönöm.

A nagy igazságot. Igen. Bibis. A lelkem hangja. De ahogy ránézek az új életet szimbolizáló szőke rosszcsont fiamra, tudom, hogy idővel heges lesz az a bibi, még ha nem is múlik el soha.

Falatka 

És éjfél óta...

Bugyborékolunk - bár Én inkább fuldoklom :o)

Szőke herceg fehér lovon

Csobbanós update

Áron Leon pajtásom kérdésére reagálva kiegészíteném március 25-én kelt bejegyzésemet, miszerint az a helyes, szőrös, hosszú láb is hozzám tartozik a kádban. És nemcsak ott, mindig, mindenhol ki szoktam sajátítani, két ujjal való szőrtelenítés céljából. A ruha sem akadály jeligére. Amúgy pedig kikölcsönözve Apának meghatározatlan időre. Egyelőre :)